2018. február 9., péntek

Megadtam magam ...

Január 22-én felmondtam. Utólag már tudom, hogy előbb kellett volna,
Egyszerűen nem voltam képes megszokni azt, hogy  50 ember egy irodai légtérben dolgozik minden nemű elhatárolás nélkül, a sok zsivajt és a mindenki mindent hall és lát sztorikat. Képtelen voltam azonosulni azzal, hogy szinte minden hónapban más és más volt a feladat felosztás.  Az agyam olyan ellenállásba kezdett, hogy az elmondani nem tudom, nem akart már semmit sem befogadni , csak folyamatosan küldte a jelzést számomra, hogy nem az én munkahelyem ez , keresek mást.Eleinte kizárólag kudarcnak éltem meg, hogy nem tudom megtalálni a helyem a munkába. Most már tudom, hogy egy lehetőség volt számomra ez a 7 hónap, hogy meglássam azt az utat, ami nekem való.
Nem szégyen és kudarc beismerni, hogy nem nekem való ez a munka.
Nekem nem való az, hogy egy monitor előtt üljek és adatokat rögzítsek , nekem nem való, hogy egy olyan csapatban dolgozzam, ahol a kolléganőimet képtelen vagyok megszeretni , elviselni a viselkedési mintájukat. Nem nekem való, hogy zajongjanak mellettem , hogy nem tudjam, hogy miért is felelek én, és nem nekem való az a munkahely, ahol nem tisztelnek.
Már nem gondolom úgy, hogy csak én vagyok a hibás, abban, hogy nem tudtam beilleszkedni.
Egyszerűen  túl sokáig győzködtem magam, hogy majd megszokom ezt a munkakört és nincs olyan amit ne lehetne megtanulni... Valóban nincs olyan , amit ne lehetne megtanulni, de mit ér a tudásod, ha nem szívesen használod, mert akár gúnyolódás tárgya is lehetsz  ....be kellett látnom, hogy nekem kell az, hogy érezzem, hogy a munkakörömhöz kell a személyiségem egy darabkája is , nekem kellenek az emberek , kell hogy "szeressenek" ..nekem kellenek a pozitív visszajelzések nap mint nap...és itt egy mosolyra vagy egy kedves megszólításra vagy pusztán a bizalommal felém fordulásra gondolok, mint pozitív visszajelzés...Most nem győzöm magamba megerősíteni, hogy nem vagyok hülye, nem vagyok hasztalan, nem vagyok rossz ember. Amúgy még hálás is lehetnék , hogy végre megértettem, hogy soha , de soha nem nyomjam el magamba azt, hogy hallgassak a megérzéseimre, hogy soha többet ne engedjem meg magamnak azt, hogy arra gondoljak, hogy majd jobb lesz, majd megváltozom és hozzá szokom a dolgokhoz és kínozzam a lelkem ... Nem nekem kell megváltozni, hanem a körülményeket kell megváltoztatni és a lehető legkevesebb megalkuvást tenni , hogy önmagam maradhassak ....
Március 1-én kezdek az új helyemen , ahol egyenlőre csak adminisztrációval fogok foglalkozni, és megbeszéltük az új  főnökömmel, hogy ha velem szembe jön álmaim állása , akkor bármikor felállhatok és elenged (hiába , ezért jó , ha az ember ismerősnél kezd dolgozni )


Nincsenek megjegyzések: